Le kell szögezni, hogy a hiúság és a megbízhatatlanság korát éljük.

Ezt tudomásul kell venni, de nem szükséges elfogadni. Érdemes ugyanakkor hozzá tenni, hogy a szépségeszmény nem új keletű dolog. Minden művelődéstörténeti korszaknak megvolt a maga ideálja. Legyen bármennyire is a valóságtól elrugaszkodott, sok ember mindennél jobban törekedett arra, hogy magáévá tegye ezt az ideált. És szintén sokan szenvedtek amiatt, hogy ezt az ideált nem tudtak magukra alakítani és emiatt kirekesztve érezték magukat.

A június 17-i bejegyzésnek röviden az volt a tanulsága, hogy a mai kor srácai és férfiai, legalábbis egy részük kénytelen úgy viselkedni az öltözőkben, fürdőkben, mint egy szemérmetes szűzleány: „még véletlenül se odanézni, vagy sokáig elől hagyni, mert akkor már buzi az illető!”

Én szintén szégyenlős embernek tartom magam, sajnos eddig kevés barátom volt és emberek között sem igazán mozogtam. Ennek ellenére jogosnak érzem a levélíró ellenérzését és egyetértek azzal a véleménnyel, hogy emiatt komplexusok alakulhatnak ki az egyénben.

Mindazonáltal meztelenül látni egymást és közben tudni, hogy ez mennyire természetes szerintem egyszerre felszabadító és izgalmas dolog. Akkor miért nem viselkednek így az emberek? Szerintem az emberek egy része rosszindulatú, és szereti megvetően méregetni vagy jelzőkkel illetni a másik kinézetét.  Osztom az előttem szóló véleményét, ugyanis mindez rendkívül reális. Ennek tudatában pedig ki akarhat megnyilatkozni a másiknak? Az pedig egy ember homlokára sincs ráírva, hogy „nem foglak megalázni/ítélni, ha ruha nélkül látlak”. 

Úgy gondolom azonban, habár feltűnő ez a „rejtőzködés”, vannak kivételek: pl.: sportolók, gyárak, üzemek dolgozói és katonák körében. Talán emiatt is hiányozhat a sorkatonaság: egy időre egy nagy csoport férfi össze volt zárva és ebben a helyzetben nem volt mit nagyon rejtegetniük egymás előtt. Biztos van igazság egy idősebb ismerősöm megjegyzésében, aki egyszer azt találta mondani, hogy „a katonaságnál lett férfi a fiúból”.

A mai fiatalokra sem jellemző kizárólagosan ez a szemlélet. Főleg, ha a gyerek szerencsés módon úgy szocializálódik, hogy sok emberrel találkozik, változatos szituációkba kerül. Akinek viszont kevesebb alkalma van arra, hogy emberek közt forgolódjék, nyilvánvalóan feszélyezve fogja magát érezni egy öltözőben és arra törekszik, nehogy vétsen a fennálló norma ellen, miközben lehetséges, hogy öltöző társait egyáltalán nem zavarná a látvány.

Én a szülőhelyemtől távol folytatom a tanulmányaimat. Kollégiumban lakom és habár úgy vettem észre, hogy kissé szégyenlősek vagyunk egymás előtt, elhatároztam, hogy megpróbálok leépíteni a komplexusaimból. Ez időnként sikerült, máskor meg nem. A szobatársaim is, főleg egyikük biztatott, hogy ne szégyelljem magam. Hisz fiúk vagyunk, ugyanaz van neki is, mint nekem. Egy alkalommal a tusoló bejáratának közelében törölköztem és váratlanul nyílt az ajtó és a belépni szándékozó srác szembetalálta magát a szőrös kis fickóval. Láttam a srác arcán a csodálkozást és utána még lelkiismeret furdalásom is volt, hogy esetleg kellemetlen látványban részesítettem. Más alkalommal megint csak törölköztem, most épp a zuhanyzófülkében. Bejött egy másik srác és nyugodtan levetkőzött, mivel pedig ismerősök vagyunk elkezdtünk beszélgetni. Aztán magamra csavartam a törölközőt és kiléptem a fülkéből. Még váltottunk pár szót egymással: én törölközőben, ő pedig teljes testi valójában állt előttem. Igyekeztem természetesen viselkedni és úgy nézni, hogy az ne számítson bámulásnak. Magamban elismeréssel nyugtáztam, hogy egy nagyon szép ember áll előttem és semmi hátsó gondolat nélkül mutatkozott így előttem.

Vannak olyan velem egykorú ismerőseim is, akiket nagyszerű embernek tartok, de a csajozáson kívül nem merném őket kérdezni egyéb nemi dolgaikról. Nem rossz emberek, csak távol áll tőlük ez a téma. Itt is, mint az élet annyi más területén, fokozatokról beszélhetünk: van aki nyitottabb a saját neme iránt, van aki kevésbé. Talán nem is a nevelés miatt, hanem mert ilyen a természetük.

Az is elképzelhető, hogy ez az időnként túlzottnak tűnő homofóbia egy válsághelyzetre adott válaszreakció:

Mára a hagyományos nemi szerepek közti egykor éles határ elmosódott: a társadalom széles rétege tapasztalhatja meg a szerepek felcserélődését. Ennek egyik szélsőséges következménye, hogy a kamasz fiúk a „trendek” címkéje alatt „buzis” viselkedésmintákat tesznek magukévá. Ez többeket visszataszít, esetlegesen félelemmel tölt el és még inkább arra sarkallhat, hogy elhatárolják magukat a „fiúk egymás közt” témától.

És ha már itt tartunk: ez lehet a másik oka annak, hogy a férfiak, fiúk nem szeretnek egymás előtt ruhátlanul mutatkozni. Egyeseket kellemetlenül érint és feldühít, ha úgy értelmezik, hogy egy férfi úgy nézi őket, mintha be akarna náluk próbálkozni. És valljuk be: ilyen is van. Persze még egy ilyen szituációban sem kell azonnal begurulni, és ha a másikban is van egy kis intelligencia, akkor tudni fogja hányadán áll a dolog.

Vannak olyanok is, akiket nagyon zavar, ha a nyitott tusolóban a pasik látványára merevedésük lesz. Kétségbeesnek amiatt, hogy lehet, hogy melegek, másrészt félnek, hogy emiatt ott helyben megszégyenítik őket.

Szubjektív véleményem, hogy hiába építik a nevelésbe ezeket a korlátokat és gátakat, mivel az elfojtások eredményeként lehet, hogy egyesek majd kettőzött érdeklődéssel fordulhatnak a saját nemük felé. Aminek nem biztos, hogy pozitív végkifejlete lesz.

Innen jön, hogy a június 17-i blogbejegyzés egy további sarkalatos problémafelvetése a „buziság” kérdésköre. Nem hiszem, hogy minden esetben következetesen ki tudnák jelenteni az emberek erről, vagy arról, hogy „ez már buzis, az pedig még nem”. Mivel szerintem az emberek szexuális élete rendkívül sokrétűvé vált az utóbbi időkben, ezért általánosabb kategorizálás helyett többen sajátos módon határozzák meg szexuális irányultságukat. Hozzá szeretném tenni, hogy végeredményben mindenfajta önmeghatározás szubjektív. Formálója a jellem és esetlegesen a közösségi normák.

A leírtak illusztrálására felvázolok egy fiktív példát. Egy férfiöltözőben fiúk és férfiak vegyesen vetkőznek egymás előtt. Az illetők nem ismerik egymást, találkozásuk véletlenszerű.

Aladár idegesen tekint Bélára, aki látható módon érdeklődéssel van a fizikuma iránt. A. (magában): „Mit bámul ez rajtam? Nem vagyok én buzi, hogy bámuljon.” B.: „De jó karban van ez a srác! Nem vagyok buzi, csak megállapítottam magamban, hogy jól néz ki.” Dénes (B.-re tekintve): „Rendes, értelmes srácnak tűnik. Szívesen verném vele együtt. Remélem nem tartana buzinak, mert ez még nem az.” B. (D.-re tekintve): „Hogy nézeget ez a srác! Lehet a merev péniszemre is kíváncsi lenne, vagy arra, hogyan verem. De azt meg nem mutatnám neki, mert az már ratyi lenne.”

Elek: „De sokat vertük együtt a haverommal, sőt egymásnak is. Izgalmas volt a farkát a kezemben fogni, és ez még nem volt buzulás. Viszont ha orálra került volna sor, már búzák lettünk volna.” Feri: „Király idők voltak a haverommal: vertük, sőt időnként be is kaptuk egymásnak. Azóta elváltak az útjaink, élem az életem a barátnőmmel. Szeretem a csajom, nem érzem buzisnak magam”. Géza: „Hát egy ideig férfivel voltam, most meg nővel. De én azért sose tartottam magam homárnak.”

Persze ez egy részben sarkított példa. És azt is tudjuk, hogy a két kategória közé egy újat is létrehoztak: biszexualitás. A vicc az egészben, hogy könnyedén előfordulhat, hogy két ember ugyanarra a dologra vágyik, emiatt az egyik már biszexnek, míg a másik ugyanúgy heterónak tartja magát.

Mindazonáltal ezzel a példával egyáltalán nem az volt a szándékom, hogy egy olyan felfogást reklámozzak, ami alapján azt lehetne gondolni, hogy „oké, élem az életem, de aztán rám ne mondják, hogy buzi vagyok, akárhány férfival fekszem is össze, mert én nem tartom magam annak”. Arra akartam csupán rámutatni, hogy a fejekben összemosódhatnak a határok. Habár vannak olyanok, akik rendkívül sajátosan alakítják ki magukban szexuális életüket, mégis úgy érzem, hogyha valaki öntudatosan és következetesen megbeszéli magával, hogy miért rajong és miért nem, akkor képes úgy formálni a szexuális életét, hogy abban határozott rend legyen. Mindez azért is fontos, mivel a gyeplő nélküli szexuális élet nem csak egészségileg lehet káros, hanem a lelkünket is kikezdheti: kiégetve belőle az igazi örömöt, szorongó állapotot, rosszabb esetben ürességet eredményezve.

A saját magam példája alapján: észreveszem, ha egy fiú jól néz ki. Ahogy egy női testet szépnek, úgy egy férfi testet is esztétikusnak tudok találni. Ha elém kerülne egy kép, ami egy szép dákót ábrázolna, elismeréssel adóznék a tulajdonosának. Izgalmasnak találom, ha arra gondolok, hogy egy srác hogyan veri magának és lehet, csatlakoznék is hozzá. Szívesen társalognék ádámkosztümben egy másik pasival, vagy kisebb társaságban, ha tudnám, hogy megbízhatok bennük. Lehet szóban is megmondanám, hogy jól néz(nek) ki, büszke lehet az adottságaira. És lehet, nagyon is jól esne neki, kapna egy kis önbizalmat, vagy a társaság oldódna fel a kölcsönös elfogadás során. Kaphatna(nánk) egy kis bátorítást egy olyan világban, melyben állandóan azt próbálják sulykolni az emberbe, hogy ha nincs ilyened, vagy olyanod, vagy nem nézel ki így, vagy úgy: akkor te egy nulla vagy, nem kellesz egy lánynak sem ezért le is húzhatod magad a WC-n.

Bízom abban, hogy vannak, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, és nem kell emiatt esetlegesen melegnek tartanom magamat.

Éljünk tehát bármennyire is a hiúság és megbízhatatlanság korában, remélhetőleg egyszer a valóságban is összefuthatok ezekkel az emberekkel, akikre bizalommal, szégyenkezés nélkül tekinthetek, baráti jobbomat nyújtva feléjük.

Swen