Férfi dolgok

Egy e-mailben beküldött olvasói cikk következik:

Mi is az a péniszgyűrű? Lehet testékszer, mert jól néz ki, de van funkciója is. Funkciója az, hogy a merev pénisz ereit elszorítja, a vér visszaáramlását akadályozza és ezáltal tartósabb merevedést okoz. Én személy szerint a látványt is nagyon szeretem, és az érzést, amikor rajtam van, akár egész nap, testékszerként. Már lankadt állapotban is van némi kis szorítása, és az érzés, hogy ott van. Aztán ahogy merevedek ez az érzés sokkal erőteljesebb és szorosabb. A péniszem is sokkal eresebb és olyan „lüktetőbb” ha rajtam van a gyűrű, és ad egy plusz érzést.

Nagyon fontos, de ugyanakkor nem könnyű a megfelelő méret kiválasztása, mert az sem jó ha túl szűk, de az sem ha túl laza. Ha túl szűk akkor a merevedés kellemetlen lehet, ha pedig túl laza akkor nem tölti be a funkcióját. A méret kiválasztásához szükséged van a péniszed átmérőjére, ott ahova a gyűrűt tenni fogod majd. Erre az egyik módszer, hogy egy darab madzaggal körbetekered a péniszed tövét ott, ahol a gyűrű lesz, de csak annyira szorosan, hogy az még kellemes legyen, és jelöld meg ahol a madzag vége összeér. Ezután mérd le a madzag elejétől odáig, ahol a madzagot megjelölted, és ezzel megtudtad a péniszed, illetve a szükséges péniszgyűrű kerületét. Mivel a péniszgyűrűk méretét átmérőben adják meg, ezért a kapott értéket oszd el 3,14-el, és megtudod mekkora az ideális péniszgyűrű számodra. Tehát ha pl. 14,3 cm-t mértél, és elosztod 3,14-el akkor 4,55cm a péniszgyűrű méreted. /Egyes szex shopokban lehetőség van felpróbálni is, de kizárólag az acélból készülteket, mert azt lehet sterilizálni. Ebben az esetben, támpontot adhat a következő próba: ha a felhelyezett gyűrű és a még lankadt péniszed közé a mutatóujjadon kívül még egy ujjad befér, akkor válassz egyel kisebb méretet. Az az ideális, ha csak egy ujjad fér be. /

Ami a gyűrűt magát illeti természetesen különféle anyagokból és méretben kapható. Legelterjedtebb talán a gumiból és szilikonból készültek, mert ezt könnyebb felhelyezni és nyúlékony. Az, hogy nyúlékony egyfajta a biztonságérzetet is adhat, mert könnyebben le tudod szedni. Ezeknek is remek a szorításuk használat közben, semmiben sem nyújt kisebb örömöt. A másik leginkább elterjedt a fémgyűrűk, melyek általában rozsdamentes acélból készülnek, ezek akár egy életre is jók lehetnek, ha csak el nem veszted. Ebből is van vékonyabb, vastagabb, fánkformájú illetve kerek. Aztán van még a bőrből készült kivitel is. Mivel ezek nem nyúlékonyak, általában csat, patent van rajta, sok esetben ezzel a méret is változtatható.

Ami a felhelyezést illeti, általában két módszert szoktak alkalmazni. Az egyik, ha először az egyik herét teszed át a gyűrűn, aztán másikat és ezt követően dugod át a péniszed. A másik módszer, miszerint a pénisz résszel kezded, és utána folytatod az egyik majd a másik herével.

Ha kedvet kaptál a gyűrű viseléséhez, előtte tájékozódj az interneten, vagy kérdezz meg másokat a tapasztalataikról, és nyugodtan kérj segítséget az eladótól is. Ha kérdésed van írhatsz nekem is nyugodtan.

picaroguy

Kedves Olvasók, Érdeklődők, és első sorban Kommentelők! Egy technikai hiba folytán több hozzászólásotok is elveszett a cybertérben az elmúlt hónapokban, szám szerint kb. húsz. A blog.hu admin felülete megvonta tőlem (a blog egyetlen adminjától, és valószínűleg a társszerkesztőktől is) a jogot, hogy az előmoderáció során engedélyezzem egy adott komment megjelenését. Sajnos mikor ennek hatására beállítottam, hogy ezentúl előmoderáció nélkül is hagyhassatok hozzászólásokat, az eddigiek elvesztek. Szeretném tudatni mindenkivel, hogy ezeket sajnos nem áll módomban visszaszerezni, ellenben ezentúl bármelyik poszthoz hozzászólhattok, és soraitok azonnal és automatikusan ki fognak kerülni az oldalra. Jó böngészést, és eszmecserét kívánok!
Jerry S.

Szeretném megköszönni Fry-nak, hogy ennyire tartalmas és érdekes reagálást írt az előző bejegyzésekre. A probléma megvilágítására beemelt Kinsey-skála szerintem nagyon szemléletes és sokatmondó ebben a témában.

 Ezelőtt még én sem ismertem a skálát, de arról volt tudomásom, hogy manapság a témával kapcsolatos szexuálpszichológia úgy értelmezi a nemi identitás fogalmát, mint egy hosszú, színátmenetes szalag. Ez a szalag azt kívánja érzékeltetni, hogy átmenetek széles skálájával kell számolnunk, minden egyes színárnyalat nagyjából egy adott személy identitásának felel meg.

Azért is találom szerencsés ötletnek, hogy említést tettél róla, mivel azoknak, akik olvassák ezt a blog bejegyzést talán megnyugvással szolgálhat, hogy tudományos vizsgálat igazolja az identitás összetettségét, azaz az még nem katasztrófa, hogyha nem érzed magad teljesen fehérnek, vagy feketének, mert ebben az értelmezésben létezik a szürke, sőt annak árnyalatai is vannak. Sokan vannak, akik szorongással küszködnek amiatt, hogy amit éreznek belül, vagy amire időnként vágynak az nem sorolható be a tisztán „meleg” vagy „hetero” kategóriába.

Írtad, hogy kategóriákat felállítani és azokhoz ragaszkodni időnként szűklátókörű dolog. Saját tapasztalatom és a tanulmányaim alapján azt kell mondanom, hogy a kategorizálás szükségszerű velejárója az emberi társadalomnak és szocializációnak. A világ, vegyük annak természeti vagy társadalmi aspektusait rendkívül bonyolult és szerteágazó jelenségek kaotikus hálózata. De maradjunk csak az emberi vonatkozásoknál. Az emberi nem sajátossága, hogy az egyes egyén hatékonysága és léte nagyban függ a csoporttól. A csoportot az azonosságtudat tartja egyben. Ez kisközösségek (főleg természeti népeknél) esetében nagyon fontos tényező. Az azonosságtudat adja meg a csoport kohézióját és biztosítja fennmaradását. Az egyén születése kezdetétől, - és ha jórészt e csoport tagjaként éli le az életét -, kvázi tisztában van azzal, hogyan kell leélnie életét, a gondolkodása és felfogása is határozott mintát fog követni. A természeti népek esetében is van kategorizáció, ami leginkább a csoporton kívüli egyénekre és jelenségekre vonatkozik.  Ezekben a jobban elszigetelt csoportokban az egyén folyamatosan kézhez kap egy eszköz készletet, aminek alapján biztonságosan tagja lehet a közösségnek. Igaz, ez az eszközkészlet csak közösségen belül működik.

 Ahogy én látom, a globalizált vagy mondjuk így fejlettebb társadalom szerkezetén belül az egyének már kevésbé képesek a társadalmat és a különféle szociális jelenségeket a maguk teljességében felfogni, sem alkalmazni a társas érintkezés során. Azt az eszközkészletet, amit legelőször a kezünkbe kapunk jórészt a család és az intézményesített nevelés biztosítja. Egy ilyen nyílt világban, amiben mi is élünk, azonban a zárt csoport fogalma nem létezik. A két utóbbi által biztosított tudásunk elégtelen, ha egyáltalán boldogulni akarunk a saját társadalmunkban. Ezért ezt a tudáskészletet folyamatosan gyarapítani és alakítani kell. Mégis, valahol legbelül, mindannyian vágyunk arra, hogy egy kisebb csoport tagjai legyünk. Ennek egyik szemléletes példája a különféle szubkulturális csoportok megléte, melyek nem tudják teljesen kivonni a csoporttagokat a többségi társadalomból, de ugyanakkor az azonosságtudatot és a másoktól való eltérést igyekeznek megvalósítani. Pl.: rockerek és tucc-tucc zenét hallgatók csoportja és ezek időnkénti konfliktusai. Sokan vágyunk arra, hogy az életünk jelenségei olyan egyszerűek legyenek, mint az általános iskolai matekkönyv geometriai ábrái.

 Egyszerűsítő kategóriákat alkalmazunk, hogy képesek legyünk felfogni a körülöttünk levő különféle jelenségeket. Azért használunk kategóriákat, hogy megpróbáljunk rendet vágni a társadalmi jelenségek szövevényes útvesztőjében illetve, hogy saját magunkat is biztonsággal el tudjuk benne helyezni és létezni is tudjunk benne.  Érdekes, hogy az emberi értelem mércéje ugyanúgy lehet a különbségek felismerése és azok egymástól való elhatárolása, mint az, hogy kísérletet teszünk egy olyan fogalom, mint a nemi identitás, minden szegmensét felkutatni és értelmezni.

A kategorizációt, tehát azért tartják szükségesnek az emberek, mert egyrészt ezzel könnyítik meg vele a világ dolgainak felfogását. Így határozzák meg önmagukat. Éljen akár természeti, akár globális társadalmakban, az emberek arra törekszenek, hogy tartozzanak valahová. Könnyebben tartoznak valahová, ha nem bonyolítják túl ezt vagy azt, hanem elfogadják és vallják a többségi felfogást. Mindezt az a félelem generálja, ami időnként nem is tudatosul az emberben: a bizonytalanság érzése, ami alapján nem találja a helyét valaki az emberek között, mert nincsenek közös pontjai a többiekkel. Szörnyű érzés, ha senkivel nem tudsz szót váltani, mert senki sem fogadja el a mondandódat. Nem állítom, hogy a kategorizálás helyes lenne, csak jelenleg szükségszerű jellemvonása az emberi nemnek. Nemrégiben olvastam Hamvas Béla: Az öt géniusz c. művét. Hamvas maga is elítéli az ún. kollektív kategóriák felállítását: elavultnak  könyvelte el őket. Hamvas felfogására a II. világháború közvetlen történelmi tapasztalata is hathatott, amikor is az egész emberiség tanúja lehetett annak, hogy ügyes manipulátorok, hogyan használták ki az egyszerű emberek más népek iránti ellenérzéseit, amit előbb idegengyűlöletté hevítettek, majd törvényerőre emelték azt, hogy a különbség bűn, és az ilyen „bűnösöket” meg kell előbb hódítani és végül megsemmisíteni.

Ha külföldiek Magyarországról vélekednek, akkor többnyire konzervatív társadalomként könyvelik el kis hazánkat, és ezt a magyarok maguk is elismerik. Ez leginkább abban nyilvánul meg, ahogy az újszerű, vagy idegen kulturális hatásokkal, vagy társadalmi felfogásokkal szemben viseltetünk. Én azon a véleményen vagyok, hogy érdemes nyitottnak lenni, de a konzervatív szemléletnek is megvan a maga haszna: igyekszik gátat szabni azoknak a törekvéseknek, amik azt hirdetik, hogy „gondolkozz, vagy cselekedj így és akkor nem mondják rád, hogy maradi vagy”.

Való igaz azonban, hogy főleg a vidéki településeken még hangsúlyosabban érződik a patriarchális családberendezkedés. Hallottam olyan történeteket is, hogy határon túl pl.: Erdélyben ez még inkább élő családmodell. Mióta azonban a nők is dolgozhatnak és kereshetnek, illetve a falusi közösségek zártabb világa felbomlott, ezért nem lehet tovább fenntartani az „én vagyok a férfi, én tartom el a családot, ezért én parancsolok” felfogást. A nők a 20. század 2. felétől aktív keresőkké váltak, de emiatt a szerepek újrarendeződése hosszabb átmenetet jelent, minél inkább dominálnak egy családon vagy közösségen belül a helyi normák. Pl.: egy tavaly készült országjáró műsor egy epizódjából megtudhattuk, hogy egy falusi férfiember számára még mindig az jelenti a hagyomány, ha ő kap először enni az étkezések alkalmával... A kép ugyanakkor nem lenne teljes, ha nem említeném meg, hogy a paraszti-földműves világban a nők is nagy szerephez juthattak a termelésben, illetve a családi gazdaságok vezetésében. Nem csakhogy meghallgatták őket, hanem a jó gazdasszonyokat meg is becsülték.

A Fry által is említett viselkedésminták szerintem ennek az átmenetnek a példái, a saját maga által említett felfogás pedig az a trend, ami felé egy jó ideje halad a fejlett a társadalom: magyarán ma az számít ideális nőnek, vagy férfinak, aki képes ellátni önmagát, talpraesett, nem szorul arra, hogy kiszolgálják, hatékonyan képes vezetni a saját vagy családja háztartását, képes helyettesíteni is a párját a háztartás fenntartásában.

Ebből a szemszögből én is pozitívnak tartom a nemi szerepek átjárhatóságát, mert ebből csak tanulhat az ember és mostanság egy párkapcsolatban dicséretes is, amikor a férfi feltalálja magát, ha teszem azt, kis pénzből kell bevásárolni, vagy a nő képes elvégezni egy egyszerűbb műszaki javítást.

Ha Fry példáit vesszük alapul, akkor úgy tűnik, hogy az apa generáció férfi képe ezekből az egyszerű elemekből tevődött össze és számított elfogadottnak és követendőnek. Azonban úgy gondolom, hogy apáink korában sem vallotta mindenki ugyanazt a sablont. Hisz az emberek akkor sem voltak ugyanazok, csak még kevésbé tudták megbeszélni egymással a felmerült kérdéseiket, mert nem léteztek erre alkalmas fórumok. Én azt tartom helyesnek és követendőnek, ha két srác vagy férfi úgy tud leülni egymással szemben, hogy az egyik oly módon tesz fel egy kérdést a másiknak, ami után nem kap megbélyegzést.

Vagy a másik nem nézi komplett hülyének. Mert ez a másik tartja annyira a beszélgetőpartnerét, hogy végighallgatja, és normális hangnemben kifejti a véleményét a kérdéssel kapcsolatban, esetlegesen tanácsot is ad, vagy tapintatosan közli, hogy nála ez a téma nem játszik. És közösen megbeszélik, hogy kit mi érdekel, és ezek alapján viszik tovább a haverságukat.

Nem kedvelem ugyanis azokat az embereket, akik felnőttnek mondják magukat, de közben csak durvaságokat válaszolgatnak, ha nem tetszik nekik a felvetett probléma.
Én elismerem, hogy sokaktól távol áll a fiúk egymás közt téma. Sőt, akin ezt látom, nem is forszírozom, mert nem akarom olyasmivel fárasztani, ami nem érdekli. De talán én is elvárhatom a másiktól, hogy esetlegesen urológus vagy pszichológus doktori végzettség nélkül is legyen benne annyi intelligencia, hogy nem mondja el mindennek a másikat.

Egyetértek, hogy érdemes kipróbálni ezt vagy azt, de szeretném hozzá tenni, hogy ez megfelelő érettséget, felelősséget is kíván, mivel a könnyelműség könnyen megbosszulhatja magát és másnak is fájdalmat okozhat.

Szerintem is élvezetes lehet a haverok közt a közös hoki, de mindez szerintem fontos tényezőktől függ: ilyen a bizalom, a másik elfogadása, egymás kölcsönös megbecsülése, az alapszabályok lefektetése.

Fry-hoz hasonlóan számomra is eltér az „átlagostól” a férfiasság fogalma, tehát nem azt jelenti, hogy mekkora májer vagyok a többi kan között, milyen jól tudok káromkodni, hogyan tudom fitogtatni az erőmet, mennyire tudom átvágni a másik fejét, vagy hány lányt fektettem eddig két vállra…

A saját véleményem szerint nem ezektől leszek férfi, hanem inkább attól, ahogy majd megállom a helyem az életben…,

… ha képes vagyok harcolni valamiért és azt megtartani…,

… ha támasza lehetek a jövendőbeli páromnak és van hozzá erőm és tehetségem, hogy érte, értünk küzdjek a mindennapokban.

Lakóhelyünktől, korunktól és köreinktől függő mértékben már mindannyian tapasztalhattuk egy új trend kialakulását. Egyelőre első sorban városi környezetben, a külsejükre - így öltözködésükre és személyes higiéniájukra - egyébként is igényes "értelmiségi" körökben kezdte hódítását kis hazánkban és Európa szerte a férfiak intim szőrzetének gondozása. Leginkább a tizen- huszonévesek körében vált trenddé az elmúlt évek során, de ma már harminc fölötti úriemberekkel is találkozhatunk akik kibővítették személyes higiéniájukat a "privát részeik" csinosításával is. Az alon.hu kérdésére válaszolva csupán férfi olvasóik 11%-a nyilatkozta, hogy sosem borotválkozik nyaktól lefele. A divat nyugatról támadt Európára, egészen pontosan az Egyesült Államokból, Los Angelesből indult. Amerikában ha ma egy fiatal férfi szőrös hónaljjal és gondozatlan testszőrzettel mutatkozik, azt az igénytelenség és ápolatlanság jeleként fogják fel. Nem mindenben kell persze tengeren túli nagy testvérünkről példát venni, hiszen ott a körülmetélés is pont olyan elterjed, mint az intim szőrtelenítés. Európa ebben a tekintetben meghúzta a határokat, és kialakulóban van egy olyan közvélekedés, hogy ha érdekel mi van a lábad közt, akkor foglalkozz is vele. Prűd, homofób, és hímsoviniszta társadalmunkban persze lassan dolgozzk fel a változás szelét. Miért is kéne foglalkoznunk egy olyan tetsfelület küllemével amit illetlenség más férfiak elé tárni, és miért érdekelne, hogy a lányoknak hogyan tetszik jobban? "Örüljön, hogy megbasztam, neeem?" Szerény véleményem szerint ez a kulturálatlanság határait alulról súrolja, így személy szerint igyekszem hölgypartnerem is megtisztelni azzal, hogy egy általa olyan nagyra becsült testrészem látványára és tapintására legalább anyira odafigyelek mint az arcomra, vagy arra, hogy milyen cipőt viselek a színházban. Nálam egyik dolog a másik elindítója: ha csak azért is vágtam rövidebbre a 16 éves koromra elhatalmasodott dzsungelt, hogy a lányok számára kívánatos legyen, hamar felmerült bennem az igény, hogy lecsupaszítsam egészen kisfiúsra. Akkoriban persze még csak annak volt szőrtlen a szeméremdombja akinek még nem nőtt ki a bundája, így ezt rejtegettem és szégyellős voltam miatta: alig vártam, hogy visszanőjön. Ezt követően már nagyon ritkán hagytam elburjánzani göndör fanszőrszálaim, valahogy ápolatlannak láttam saját magam, és azokra a pocakos ötvenes bácsikra emlékeztetett a fütyim akik meztelenül beszélgetnek az uszodai öltözőben a fociról, és fel alál lóbálódik a szottyadt kis szerszámuk ahogy járkálnak. Már ha kilátszik az erdőből ami negyven éve érintetlenül borítja. Persze mindez egyéni preferencia kérdése is, hisz vannak még akik a szőrös puncit jobban kedvelik mint a csupaszt. A trend lehet, hogy "magunkból kiindulva" is terjed, hiszen aki a párját szőrtelenül szereti, az idővel magára is odafigyel, nem beszélve arról, hogy egy 2 centi vastag bunda eltávolítása optikailag mennyivel nagyobbnak láttatja a péniszt, és milyen hatásosan fedi fel férfiasságunk forrását, a heréinket. Én örömmel kísérem figyelemmel a folyamatot, és ha szőrtelen, vagy épp fazonírozott szeméremszőrzettel találkozom férfitársaim körében, mindig megelégedéssel nyugtázom hogy nyitunk a divatra, és persze arra, hogy rajongásunk tárgyát, féltve imádott férfiasságunkat mi is méltó helyén kezeljük. Ha a fenti kutatás számadatait nem csak a téma iránt érdeklődő internetezők, nyugati kulturán nevelkedő kamaszok, és nudisták között tudjuk kimutatni, hanem teljes társadalmunkra jellemzővé válik, akkor mondhatjuk hogy megálljunk, mert ez valami amerika. Nektek mi a véleményetek? Gyantáztok, borotváltok, trimmeltek néha?

Íme egy igényes ám férfias, rövid fazon, a lényeges és érzékeny helyeken lecsupaszítva:

És egy kissé gyermeki megjelenésűre sikerült 22 éves srác, aki biztos tekintélyesebb bottal jár, ha nem fázik épp:

Le kell szögezni, hogy a hiúság és a megbízhatatlanság korát éljük.

Ezt tudomásul kell venni, de nem szükséges elfogadni. Érdemes ugyanakkor hozzá tenni, hogy a szépségeszmény nem új keletű dolog. Minden művelődéstörténeti korszaknak megvolt a maga ideálja. Legyen bármennyire is a valóságtól elrugaszkodott, sok ember mindennél jobban törekedett arra, hogy magáévá tegye ezt az ideált. És szintén sokan szenvedtek amiatt, hogy ezt az ideált nem tudtak magukra alakítani és emiatt kirekesztve érezték magukat.

A június 17-i bejegyzésnek röviden az volt a tanulsága, hogy a mai kor srácai és férfiai, legalábbis egy részük kénytelen úgy viselkedni az öltözőkben, fürdőkben, mint egy szemérmetes szűzleány: „még véletlenül se odanézni, vagy sokáig elől hagyni, mert akkor már buzi az illető!”

Én szintén szégyenlős embernek tartom magam, sajnos eddig kevés barátom volt és emberek között sem igazán mozogtam. Ennek ellenére jogosnak érzem a levélíró ellenérzését és egyetértek azzal a véleménnyel, hogy emiatt komplexusok alakulhatnak ki az egyénben.

Mindazonáltal meztelenül látni egymást és közben tudni, hogy ez mennyire természetes szerintem egyszerre felszabadító és izgalmas dolog. Akkor miért nem viselkednek így az emberek? Szerintem az emberek egy része rosszindulatú, és szereti megvetően méregetni vagy jelzőkkel illetni a másik kinézetét.  Osztom az előttem szóló véleményét, ugyanis mindez rendkívül reális. Ennek tudatában pedig ki akarhat megnyilatkozni a másiknak? Az pedig egy ember homlokára sincs ráírva, hogy „nem foglak megalázni/ítélni, ha ruha nélkül látlak”. 

Úgy gondolom azonban, habár feltűnő ez a „rejtőzködés”, vannak kivételek: pl.: sportolók, gyárak, üzemek dolgozói és katonák körében. Talán emiatt is hiányozhat a sorkatonaság: egy időre egy nagy csoport férfi össze volt zárva és ebben a helyzetben nem volt mit nagyon rejtegetniük egymás előtt. Biztos van igazság egy idősebb ismerősöm megjegyzésében, aki egyszer azt találta mondani, hogy „a katonaságnál lett férfi a fiúból”.

A mai fiatalokra sem jellemző kizárólagosan ez a szemlélet. Főleg, ha a gyerek szerencsés módon úgy szocializálódik, hogy sok emberrel találkozik, változatos szituációkba kerül. Akinek viszont kevesebb alkalma van arra, hogy emberek közt forgolódjék, nyilvánvalóan feszélyezve fogja magát érezni egy öltözőben és arra törekszik, nehogy vétsen a fennálló norma ellen, miközben lehetséges, hogy öltöző társait egyáltalán nem zavarná a látvány.

Én a szülőhelyemtől távol folytatom a tanulmányaimat. Kollégiumban lakom és habár úgy vettem észre, hogy kissé szégyenlősek vagyunk egymás előtt, elhatároztam, hogy megpróbálok leépíteni a komplexusaimból. Ez időnként sikerült, máskor meg nem. A szobatársaim is, főleg egyikük biztatott, hogy ne szégyelljem magam. Hisz fiúk vagyunk, ugyanaz van neki is, mint nekem. Egy alkalommal a tusoló bejáratának közelében törölköztem és váratlanul nyílt az ajtó és a belépni szándékozó srác szembetalálta magát a szőrös kis fickóval. Láttam a srác arcán a csodálkozást és utána még lelkiismeret furdalásom is volt, hogy esetleg kellemetlen látványban részesítettem. Más alkalommal megint csak törölköztem, most épp a zuhanyzófülkében. Bejött egy másik srác és nyugodtan levetkőzött, mivel pedig ismerősök vagyunk elkezdtünk beszélgetni. Aztán magamra csavartam a törölközőt és kiléptem a fülkéből. Még váltottunk pár szót egymással: én törölközőben, ő pedig teljes testi valójában állt előttem. Igyekeztem természetesen viselkedni és úgy nézni, hogy az ne számítson bámulásnak. Magamban elismeréssel nyugtáztam, hogy egy nagyon szép ember áll előttem és semmi hátsó gondolat nélkül mutatkozott így előttem.

Vannak olyan velem egykorú ismerőseim is, akiket nagyszerű embernek tartok, de a csajozáson kívül nem merném őket kérdezni egyéb nemi dolgaikról. Nem rossz emberek, csak távol áll tőlük ez a téma. Itt is, mint az élet annyi más területén, fokozatokról beszélhetünk: van aki nyitottabb a saját neme iránt, van aki kevésbé. Talán nem is a nevelés miatt, hanem mert ilyen a természetük.

Az is elképzelhető, hogy ez az időnként túlzottnak tűnő homofóbia egy válsághelyzetre adott válaszreakció:

Mára a hagyományos nemi szerepek közti egykor éles határ elmosódott: a társadalom széles rétege tapasztalhatja meg a szerepek felcserélődését. Ennek egyik szélsőséges következménye, hogy a kamasz fiúk a „trendek” címkéje alatt „buzis” viselkedésmintákat tesznek magukévá. Ez többeket visszataszít, esetlegesen félelemmel tölt el és még inkább arra sarkallhat, hogy elhatárolják magukat a „fiúk egymás közt” témától.

És ha már itt tartunk: ez lehet a másik oka annak, hogy a férfiak, fiúk nem szeretnek egymás előtt ruhátlanul mutatkozni. Egyeseket kellemetlenül érint és feldühít, ha úgy értelmezik, hogy egy férfi úgy nézi őket, mintha be akarna náluk próbálkozni. És valljuk be: ilyen is van. Persze még egy ilyen szituációban sem kell azonnal begurulni, és ha a másikban is van egy kis intelligencia, akkor tudni fogja hányadán áll a dolog.

Vannak olyanok is, akiket nagyon zavar, ha a nyitott tusolóban a pasik látványára merevedésük lesz. Kétségbeesnek amiatt, hogy lehet, hogy melegek, másrészt félnek, hogy emiatt ott helyben megszégyenítik őket.

Szubjektív véleményem, hogy hiába építik a nevelésbe ezeket a korlátokat és gátakat, mivel az elfojtások eredményeként lehet, hogy egyesek majd kettőzött érdeklődéssel fordulhatnak a saját nemük felé. Aminek nem biztos, hogy pozitív végkifejlete lesz.

Innen jön, hogy a június 17-i blogbejegyzés egy további sarkalatos problémafelvetése a „buziság” kérdésköre. Nem hiszem, hogy minden esetben következetesen ki tudnák jelenteni az emberek erről, vagy arról, hogy „ez már buzis, az pedig még nem”. Mivel szerintem az emberek szexuális élete rendkívül sokrétűvé vált az utóbbi időkben, ezért általánosabb kategorizálás helyett többen sajátos módon határozzák meg szexuális irányultságukat. Hozzá szeretném tenni, hogy végeredményben mindenfajta önmeghatározás szubjektív. Formálója a jellem és esetlegesen a közösségi normák.

A leírtak illusztrálására felvázolok egy fiktív példát. Egy férfiöltözőben fiúk és férfiak vegyesen vetkőznek egymás előtt. Az illetők nem ismerik egymást, találkozásuk véletlenszerű.

Aladár idegesen tekint Bélára, aki látható módon érdeklődéssel van a fizikuma iránt. A. (magában): „Mit bámul ez rajtam? Nem vagyok én buzi, hogy bámuljon.” B.: „De jó karban van ez a srác! Nem vagyok buzi, csak megállapítottam magamban, hogy jól néz ki.” Dénes (B.-re tekintve): „Rendes, értelmes srácnak tűnik. Szívesen verném vele együtt. Remélem nem tartana buzinak, mert ez még nem az.” B. (D.-re tekintve): „Hogy nézeget ez a srác! Lehet a merev péniszemre is kíváncsi lenne, vagy arra, hogyan verem. De azt meg nem mutatnám neki, mert az már ratyi lenne.”

Elek: „De sokat vertük együtt a haverommal, sőt egymásnak is. Izgalmas volt a farkát a kezemben fogni, és ez még nem volt buzulás. Viszont ha orálra került volna sor, már búzák lettünk volna.” Feri: „Király idők voltak a haverommal: vertük, sőt időnként be is kaptuk egymásnak. Azóta elváltak az útjaink, élem az életem a barátnőmmel. Szeretem a csajom, nem érzem buzisnak magam”. Géza: „Hát egy ideig férfivel voltam, most meg nővel. De én azért sose tartottam magam homárnak.”

Persze ez egy részben sarkított példa. És azt is tudjuk, hogy a két kategória közé egy újat is létrehoztak: biszexualitás. A vicc az egészben, hogy könnyedén előfordulhat, hogy két ember ugyanarra a dologra vágyik, emiatt az egyik már biszexnek, míg a másik ugyanúgy heterónak tartja magát.

Mindazonáltal ezzel a példával egyáltalán nem az volt a szándékom, hogy egy olyan felfogást reklámozzak, ami alapján azt lehetne gondolni, hogy „oké, élem az életem, de aztán rám ne mondják, hogy buzi vagyok, akárhány férfival fekszem is össze, mert én nem tartom magam annak”. Arra akartam csupán rámutatni, hogy a fejekben összemosódhatnak a határok. Habár vannak olyanok, akik rendkívül sajátosan alakítják ki magukban szexuális életüket, mégis úgy érzem, hogyha valaki öntudatosan és következetesen megbeszéli magával, hogy miért rajong és miért nem, akkor képes úgy formálni a szexuális életét, hogy abban határozott rend legyen. Mindez azért is fontos, mivel a gyeplő nélküli szexuális élet nem csak egészségileg lehet káros, hanem a lelkünket is kikezdheti: kiégetve belőle az igazi örömöt, szorongó állapotot, rosszabb esetben ürességet eredményezve.

A saját magam példája alapján: észreveszem, ha egy fiú jól néz ki. Ahogy egy női testet szépnek, úgy egy férfi testet is esztétikusnak tudok találni. Ha elém kerülne egy kép, ami egy szép dákót ábrázolna, elismeréssel adóznék a tulajdonosának. Izgalmasnak találom, ha arra gondolok, hogy egy srác hogyan veri magának és lehet, csatlakoznék is hozzá. Szívesen társalognék ádámkosztümben egy másik pasival, vagy kisebb társaságban, ha tudnám, hogy megbízhatok bennük. Lehet szóban is megmondanám, hogy jól néz(nek) ki, büszke lehet az adottságaira. És lehet, nagyon is jól esne neki, kapna egy kis önbizalmat, vagy a társaság oldódna fel a kölcsönös elfogadás során. Kaphatna(nánk) egy kis bátorítást egy olyan világban, melyben állandóan azt próbálják sulykolni az emberbe, hogy ha nincs ilyened, vagy olyanod, vagy nem nézel ki így, vagy úgy: akkor te egy nulla vagy, nem kellesz egy lánynak sem ezért le is húzhatod magad a WC-n.

Bízom abban, hogy vannak, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, és nem kell emiatt esetlegesen melegnek tartanom magamat.

Éljünk tehát bármennyire is a hiúság és megbízhatatlanság korában, remélhetőleg egyszer a valóságban is összefuthatok ezekkel az emberekkel, akikre bizalommal, szégyenkezés nélkül tekinthetek, baráti jobbomat nyújtva feléjük.

Swen

Idő szűkében ismét egy levelet osztok meg veletek, mert tanulságosnak gondoltam, és pont ide való, hisz olyan tabukat és titkokat tartalmaz, amik ellen felszólalunk itt. Írjátok meg a ti történeteteket is!

"Legtöbb fiú a nyilvánvaló nemi érése határán kezd el játszani magával mikor a merevedéseit már a felnőttekre jellemző lelki vonásokat is hordozó nemi izgalom kíséri. Én magam teljesen éretlen korban, 9 évesen juttattam magam a csúcsra először, a legegyszerűbb marokfogásos technikával. Egyedül ebédeltem otthon, és bár régebben is megesett már, ezúttal szokatlanul sokáig tartott egy spontán merevedésem, ami nagyon felkeltette az érdeklődésem. Slicces alsónadrágom volt, így hogy ne érjen a bőréből kibújt makkomhoz semmi, kigomboltam és hagytam ágaskodni míg befejeztem a kaját. Meglepett, hogy ennyi idő sem volt elég, hogy elmúljon, hisz mindig el szokott, de most csak meredezett felfelé, és olyan nagynak tűnt, hogy elő is húztam egy vonalzót és megmértem, életemeben először tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy mekkora lehet. 7 cm volt, ezt egy életre megjegyeztem. Ekkorra viszont már annyira lekötött a kis pöcök, hogy elnyúlva a kanapén vizsgálgattam, fogdostam, meg leszorítottam és azon szórakoztam, hogy ha hírtelen elengedem akkor visszaugrik mintha rugós lenne, és egyre kellemesebb volt hozzáérni a makkomhoz is, amit eddig csak olyankor fedtem fel, ha épp megmostam vagy pisiltem, bár akkor sosem teljesen. Ekkor valahogy összeraktam a fejemben, hogy miért is esik olyan jól ha ott matatok. Beugrott amit már régen tudtam, hogy a szex bár tabu téma, és szinte soha nem beszélnek róla, a felnőttek nyilván nagyon élvezik, és a kukijukat használják hozzá. Azt is tudtam az osztálytársaimtól, hogy azért csinálják nőkkel, mert kell egy punci is amibe bele lehet dugni, és ha eleget mozog az ember a lyukban akkor valami olyat él át, ami nagyon titkos, nem véletlen hogy csak szerelmesek csinálják és ők sem beszélnek róla, főleg nem gyerekeknek. Gondoltam lyukat én is tudok képezni, épp megfelel a kezem a célnak. Automatikusan úgy kezdtem csinálni, hogy a fitymám húzogattam fel-le zárt marokkal, mert sokkal kellemesebb volt, mint közvetlenül a makkomat dörzsölni szárazon. Vagy egy órán át feküdtem ungyanabban a pozícióban, tök meztelenül, mert egyre jobban élveztem, és tudtam, hogy jó úton haladok, és nem véletlenül állt órák óta a fütyim keményen: most lerántom a leplet a szex titkáról, ráadásul egyedül! Akkorát élveztem, hogy egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy valamit "elrontottam" és valami féle görcsöt kaptam, vonaglottak a combizmaim mintha az áram rázna. Visszagondolva szerintem az ejakulációs összehúzódásaim is megvoltak, csak éretlenségem okán nem volt még se ondóm, se előnedvem, megúsztam szárazon. Ezek után még évekig fogalmam sem volt arról, hogy ezt mások is csinálják, az én kis titkom volt és senkivel nem osztottam meg. Talán ekkoriban lettem szégyellős is mások előtt, mert hatalmas jelentőséget tulajdonítottam az apró izének a lábaim közt. Emléxem, hogy hatodikban egy osztálytársam széles vigyorral az arcán megkérdezte az öltözőben, hogy "te maszturbálsz?" de mivel nem ismertem a szót, azt hittem ez valami olyasmi amit csak a lányok csinálnak, mint a menstruáció, és egyébként is kicsik vagyunk még hozzá, ezért lehülyéztem és otthagytam. Pedig még ebben az évben az első igazi magömlésemen is túlestem. Akkorra már nagyobb tudást gyűjöttem Szilágyi Vilmos - Szexuális kulturánkról című könyvéből. Ezt olvasgatva a fotelben egy suli utáni délután annyira felizgultam a sok infótól amit megtudtam belőle, hogy (mint addigra már szokásommá vált) kivertem, és egy csepp színtelen zselé szerű anyag jelent meg a kielégülésemet kísérő lüktetések közt a makkom hegyén (felnőttként inkább előnedvnek nevezném mint ondónak), és tudtam hogy már nagy fiú vagyok. Ekkor 12 éves voltam, de mivel a péniszem és a fanszőröm még egy teljes évig nem indult növekedésnek (igen, 13 éves koromban még csupasz voltam mindenütt) csak még szégyellősebb lettem, és bár a könyvekből tudtam, hogy normális amit csinálok, még évekig megtartottam magamnak mindent amit tudtam, tettem.